Szabó Lőrinc (1900-1957)

Ima a gyermekekért (1939)

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
(1-3. vsz.)

Mozart hallgatása közben (1956) 'Csak a derű óráit számolom', mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölcs betűket vésetett a buta kőbe... (1-7. sor) ... gyógyíts meg, Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak, Varázsfuvola, varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek... (53-57. sor) Nyár (1954) Nyár. Kert. Csönd. Dél. Ég. Föld. Fák. Szél. Méh döng. Gyík vár. Pók ring. Légy száll. Jó itt. Nincs más, csak a kis ház. Kint csönd és fény. Bent te meg én. Szeretlek (1928)

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
(2. vsz.)

Szegénynek lenni s fiatalnak (1925)

mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.
(4-5. sor)

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

A szomj (1942-46)

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
(1-2. sor)

- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
(21-22. sor)

Mesterségemhez (1946-57)

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,
(1. vsz.)

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn - mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.
(6-7. vsz.)

Félelem (1946-57)

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren,
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.
(1. és 6. vsz.)

Fák (1957-67)

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
(1-7. sor.)

MÓRA FERENC__A HEGEDŰ

A HEGEDŰ

Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.

Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.

Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kinosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.
Sohse hallottam,
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...
Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom.

(1923)

Móricz Zsigmond (1879-1942)

Móricz Zsigmond (1879-1942)

Hét krajcár (1908)

Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Tragédia (1909)

Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi.

Sárarany (1910)

Mi az élet?
Sár.
És az ember benne?
Arany a sárban.
Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?
- Ki?
Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.
(21. fejezet)

Az Isten háta mögött (1911)

- No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom... azazhogy... Kár azért a fiatalemberért - s búcsúzóra megemelte a kalapját. - Biz' isten a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovary úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!...
(13. fejezet)

Szegény emberek (1916)

... de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni...

Légy jó mindhalálig (1921)

... mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki, s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.
(2. fejezet)

Erdély - Tündérkert (1922)

- Mindennek megjön a maga ideje... Alázattal kérem az országot, higgyjétek meg, mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk. Mire roppant s egetverő vivát támadott, s a rendek boldogan és lelkesen csodáltak az új vezérre.
(IV. 7.)

Úri muri (1928)

Mire való ez az egész élet, ha nem arra, hogy az ember jól érezze magát...
(3.fejezet)

Ha egy idegen idejön, az azt hiszi, itt meg lehet fulladni a portól és a piszoktól. Aki pedig itt született s itt lakik, annak ez a világ legjobb s leggyönyörűségesebb paradicsomkertje.
(4. fejezet)

Azt mondja a magyar, hogy a könyv ellen védekezzék: nem engedhetem meg magamnak, mert húst kell venni, meg bort meg csizmát, meg nincs pénzem... Hát hogy: annak a szegény agyvelőnek nincsen szüksége táplálékra?... Csak a hasnak?... meg a tyúkszemes bütykös lábnak? Ennek kell a védelem, de a léleknek nem kell?... Hogy? miként akar a magyarság szélesebb látókörre szert tenni? úgy, hogy a patikában diskurál? egymással?... csak a könyvek útján lehet... Mert a könyv eljön Londonból s Párizsból és Jasznaja Poljanáról és a világ minden tájáról, s elhozza a kiválasztottak kiválogatott gondolatait, ez is diskurálás, de a nagy lelkekkel... Mért nem akartok hát könyvet venni?
(6. fejezet)

Minden nő feleség és hetéra egy személyben. Minden csak attól függ, milyennek érzi a pozícióját...
(19. fejezet)

Barbárok (1931)

Két pandúr lépett be.
- Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.
- Köszönöm alásson.
A bíró utánanézett, s eltűnődött:
- Barbárok.

Rokonok (1932)

Olyan ez az élet, mint valami dzsungel. Vadak élnek benne, s marcangolják egymást és felfalják, akit lehet.
(15. fejezet)

- Ez így van Magyarországon, kicsi az ország, mindenki rokon. Valószínűnek tartom, hogyha nagyon elkezdenénk firtatni, kettőnk közt is ki lehetne sütni valamiféle rokonságot. - Hogyne, az én nagyanyám és az ön nagyanyja két asszony volt. Itt Magyarországon ez már elég alap a rokonságra, feltéve, hogy a vélemények s az érdekek azonosak. /.../ Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága. Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik, vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul. Az olyan növények, amelyek szeretik ezt a nedvdús talajt, buja virágokat hajtanak, azok, akik nem szeretik, belefúlnak a sárba.
(19. fejezet)

Mert kérem, nem az a rokon, akinek jól megy a dolga, hanem az, akinek rosszul megy. A gazdag rokonnal szemben én vagyok a rokon. Hogy is mondjam, a rokonság az csak lefelé terjed. Az olyan, mint egy háló: az ember belekerül ebbe a hálóba, s annak a köteleit a rokonság húzza. Meg akarják fogni a nagy halat.
(19. fejezet)

Árvácska (1941)
Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá. Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.
Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
(7. zsoltár)

Móra Ferenc (1879-1934)

Móra Ferenc (1879-1934)

A századik könyv

Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép öreges betűivel ez az egy sor: - Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani! Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan.

Aranykoporsó (1932)
Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.
(Titanilla; 39. fejezet)

Az istenek halandók, de a föld, amely termi őket, halhatatlan.
(Bión; 40. fejezet)