Ady Endre válogatott versei

Szeretném ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog õse,
Sem rokona, sem ismerõse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok, így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden : önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
S lennék valakié.

---

A Hortobágy Poétája

Kúnfajta, nagyszemü legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát õzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nõtt a szivében,
A csorda népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nõre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belõle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra, s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

---

Õrizem a Szemed

Már vénülõ kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülõ szememmel
Õrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Õsi vad, kit rettenet
Ûz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülõ kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülõ szememmel
Õrizem a szemedet.

Nem tudom miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S õrizem a szemedet.

Góg és Magóg

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdtem tõletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még õsmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új idõknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégis csak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis gyõztes, mégis új és magyar.

---

A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Õs buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezõt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humusig:
E szüzi földön valami rág.
Hej, égig nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyürüznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmúlt virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

---

Áldásadás A Vonaton

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.
"Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szívemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva csendben, békén,
Emlékkel és csókkal
akarlak elhagyni.
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten."

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

---

Akik Mindig Elkésnek

Mi mindig mindenrõl elkésünk,
Mi biztosan messzirõl jövünk.
Fáradt, szomorú a lépésünk.
Mi mindig mindenrõl elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenrõl elkésünk,
Késõ az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenrõl elkésünk.

---

A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, õszi hajnalon
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr.
Paskolta, verte a ködöt,
Rorátéra harangozott.

Lámpás volt reszketõ kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
"Hogy hívnak téged, szép öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem."

"Halottan visszajöttem hozzád
Én az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát?"
Õ nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

"Csak nagyszerü nevedet tudnám."
Õ várt, várt, s aztán felszaladt.
minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

Ember Az Embertelenségben

Szívemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erõm,
Indulj föl megintlen a Földrõl.
Hajnal van-e, vagy pokol-éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerõn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az üzött magyarságban,
Újból-élõ és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetõn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedõnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél õrizni egy szebb napot.

Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden jövõ, be féltelek
(Bár Föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülõ fajtám.

Aztán rossz szívembõl szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szívemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.