Márai Sándor:Egy szó

Márai Sándor:Egy szó

Néha csak egy szó hiányzik, pontosan egy szó,
az a bizonyos,
melytől elevenebb, értelmesebb,
igazibb lesz a mondat,
a fejezet, talán az egész könyv.
Az a bizonyos szó, amely kimondja az igazat,
de oly lágyan és erősen, oly dallamosan és félelmesen,
oly igazán és süvöltő keménységgel,
ahogy a végzetet kell néven
nevezni.
Csak ez a szó hiányzik, néha, legtöbbször.
Már olyan szépen árad a mondat,
már minden a helyén van,
jelző, ige és főnév, már olyan következetes,
színes az egész!
Csak éppen nincs értelme,
mert hiányzik egy szó, egyetlen - melyik?
Várj,
rögtön kimondom,
itt van a nyelvemen.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Márai Sándor:A WORD


Only a word is missing sometimes,
exactly a word, that certain the, the a
from which one, more reasonable,
the sentence will be more real,
the, the chapter, possibly all of the book
The certain word that declares it, the true one,
but so mildly and after all strongly,
so musically and after all awfully,
so really and with howling toughness,
necessary the destiny on his name
the name
This word is missing only sometimes,
Already like that floods nicely the sentence,
there is everything on his place already,
the attribute, the verb and noun
already so consistent, coloured all!
But nix his sense,
because a word is missing - which?....
Be waiting,
Immediately I declare it,
is here on my language.

Wass Albert:Üzenet haza

Wass Albert

Üzenet haza



Üzenem haza, az otthoni hegyeknek:
A csillagok járása vátlozó.
És törvényei vannak a szeleknek,
Esõnek, hónak, fellegeknek,
És nincs ború örökkévaló.
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
Ha sáska járja is le a vetést,
Ha vakond túrja is a göröngyöt,
A világ fölött örök a rend
És nem vész magja a nemes gabonának,
De híre sem lesz egykor a csalánnak,
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem az erdõnek, ne féljen,
Ha csattog is a baltások hada,,
Mert erõsebb a baltánál a fal
És vérzõ csonkról virradó tavaszon
Újra erdõ sarjad gyõzedelmesen.
És mindig lesznek fák, amikor a rozsda
A gyilkos vasat már rég fölfalta,
S a sújtó kéz is szent jóvátétel
Hasznos anyaggá vált a föld alatt ...
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
Ha egyenlõvé teszik is a földel,
Nemzedékek örségváltásain
Jönnek majd újra boldog építõk,
És kiássák a fundamentumot,
S az erkölcs õsi, hófehér kövére
Emelnek falat, tetõt, templomot!
Jön ezer Kõmûves Kelemen,
Ki nem hamuval és emberi vérrel
Köti meg a békesség falát,
De szentelt vízzel és búzakenyérrel,
És épít régi kövekbõl új hazát!


Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
A fundamentum Istentõl való.
És Istentõl való az akarat,
Mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

És üzenem régi barátaimnak,
Akik megtagadják ma a nevemet,
Hogy fordul egyet újra a kerék
És én akkor újra barátjuk leszek.
S nem lesz bosszú, gyûlölet, harag,
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk...
S leszünk egy cél és egy akarat.
És üzenem mindenkinek,
Testvérnek, rokonnak, idegennek,
Gonosznak, jónak, hûségesnek, alávalónak,
Annak akit a fájás ûz, és annak,
Akihez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok...
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

MARADNAK AZ IGAZAK ÉS A JÓK!
A tiszták és a békességesek,
Erdõk, hegyek, tavak és emberek!
Jól gondolja meg ki mit cselekszik.
Lyukasztják már fenn az égben a rostát,
És a csillagok tengelyét olajozzák
Szorgalmasan az angyalok.
És leszen csillagfordulás megint:
És miként hírdeti a Biblia:
Megméretnek az emberek...
Ki mint vet azonképpen arat.
Mert elfut a víz, csak a kõ marad,
A kõ marad!

Nemes Nagy Ágnes verse

Nemes Nagy Ágnes verse

[MEGÖLELEM AZ ÉVSZAKOT]

Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp:milyen lehetett volna.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Ágnes Nemes Nagy -his poem

[EMBRACE THIS TIME OF THE YEAR]

I embrace this time of the year,
the heat, the sun, so sweet, so clear,
September summer
returned for just the shortest spell
to show us, as a last farewell,
what it would mean if He existed,
and what could have been, had He existed.

József Attila: Óda

József Attila
Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyû szellôje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatûnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom elôrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlôidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövô, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tôlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verôdve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
ôrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihûlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szôve, bontva bogját -
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdôd szép cserjéi saját
dicsôségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élô állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcsô, erôs sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihûl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendô, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. jún.
***************************************

1933

Ode.

1.

I am sitting
here on a glittering wall of rocks.
The mellow wind of the young summer
like the warmth of a good supper
flies around.

I let my heart grow fond of silence.
It is not so difficult,
- the past swarms around -
the head bends down
and down hangs the hand.

I gaze at the mountains' mane
every leaf reflects the glow
of your brow.
The road is empty, empty,
yet I can see
how the wind makes your skirt flutter
under the fragile branches of the tree.
I see a lock of your hair tip foreward
your soft breasts quiver
- as the stream down below is running away
behold, I see again,
how the ripples on round white pebbles
the fairy laughter spouts out on your teeth.


2.

O how I love you
who, made to speak
both, the wily solitude which weaves its plots
in the deepest caverns of the heart
and the universe.
Who part from me, in silence, and run away
like the waterfall from its own rumble
while I, between the peaks of my life,
near to the far,
cry out and reverberate
rebounding against sky and earth
that I love you, you sweet step-mother.


3.

I love you like the child loves his mother,
like silent pits love their depth
I love you like halls love the light
like the soul loves the flame,
like the body loves repose.
I love you like all mortals love living
until they die.

Every single smile, movement, word of yours
I keep like the earth keeps all fallen matter.
Like acids into metal
so my instincts have burnt
your dear and beautiful form into my mind,
and there your being fills up everything.

Moments pass by, rattling
but you are sitting mutely in my ears.
Stars blaze and fall
but you stand still in my eyes.
Like silence in a cave,
your flavour, now cool,
still lingers in my mouth
and your hand upon the waterglass
and the delicate veins upon your hand
glimmer up before me again and again.


4.

O what kind of matter am I
that your glance cuts and shapes me?
What kind of soul and what kind of light
and what kind of amazing phenomenon am I
that in the mist of emptiness
I can walk around
the gentle slopes of your fertile body?

And like the word
entering into an enlightened mind
I can enter into its mysteries...

Your veins like rosebushes
tremble ceaselessly.
They carry the eternal current
that love may blossom in your cheeks
and thy womb may bear a blessed fruit.

Many a small root embroiders through and through
the sensitive soil of your stomach
weaving knots, unwinding the tangle
that the cells of your juices may align
into clusters of swarming lines
and that the good thickets of your bushy lungs
may whisper their own glory.

The eternal matter happily proceeds in you
along the tunnels of your bowels
and the waste gains a rich life
in the hot wells of your ardent kidneys.

Undulating hills rise
star constellations oscillate
lakes move, factories operate
millions of living creatures
insects
seaweed
cruelty and goodness stir
the sun shines, a misty arctic light looms -
unconscious eternity roams about
in your metabolism.


5.

Like clots of blood
these words fall
before you.
Existence stutters
only the law speaks clearly.
But my industrious organs that renew me
day by day
are now preparing for silence.

But until then all cry out.
You,
whom they have selected out of the multitude
of two thousand million people,
you only one,
you soft cradle,
strong grave, living bed
receive me into you!...

(How tall is the sky at dawn!
Armies are dazzling in its ore.
This great radiance hurts my eyes.
I am lost, I believe...
I hear my heart beating
flapping above me.)


6.

(By-Song.)

(The train is taking me, I am going
perhaps I may even find you today.
My burning face may then cool down,
and perhaps you will softly say:

The water is running, take a bath.
Here is a towel for you to dry.
The meat is cooking appease your hunger,
this is your bed, where I lie.)

Translated by Thomas Kabdebo

Petőfi Sándor-Szeptember végén

PETŐFI SÁNDOR
Szeptember végén ( 1847)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember
*********************************************
AT THE END OF SEPTEMBER.

Alexander Petőfi.

The garden flowers still blossom in the vale,
Before our house the poplars still are green;
But soon the mighty winter will prevail;
Snow is already on the mountain seen.
The summer sun’s benign and warming ray
Still moves my youthful heart, now in its spring;
But lo! my hair shows signs of turning gray,
The wintry days there to their colors bring.

This life is short; too early fades the rose;
To sit here on my knee, my darling, come;
Wilt thou who on my breast dost now repose,
Not kneel, perhaps, to-morrow o’er my tomb?
O! tell me, if before thee I should die,
Wilt thou, with broken heart, weep o’er my bier,
Or will some youth efface my memory,
And with his love soon dry the mournful tear?

If thou dost lay aside the widow’s veil,
Pray hang it o’er my tomb. At midnight I
Shall rise, and, coming forth from death’s dark vale
Take it with me to where, forgot, I lie,
And stanch with it my ceaseless flowing tears,
Flowing for thee who hast forgotten me,
And bind my bleeding heart, which ever bears,
Even then and there, the truest love for thee.