BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK !

Ady Endre: A Sion-hegy alatt

Ady Endre: A Sion-hegy alatt


Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, õszi hajnalon
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr.
Paskolta, verte a ködöt,
Rorátéra harangozott.

Lámpás volt reszketõ kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
"Hogy hívnak téged, szép öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem."

"Halottan visszajöttem hozzád
Én az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát?"
Õ nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

"Csak nagyszerü nevedet tudnám."
Õ várt, várt, s aztán felszaladt.
minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
*****
Endre Ady:The Sion- Under Mount

Divinely bearded and unkempt
in rags he flit and puffed cold air,
my long ago dorgotten Lord.
Upon a dank and blinden dawn
beneath Mount Sion it was somewhere.

He wore a flowing, bell-shaped frock
with scarlet scripture patched and sewn.
Shabby and sombre was the Lord.
He flapped and beat upon the for.
I heard a bell-like Advent tone.

I held a lantern in my hand,
within my soul was faith again,
and in my mind departed youth.
I recognized the smell of God,
for I was seeking someone then.

He paused for me beneath the mount,
the stones leaped into blazing fire.
He tolled the bell and soothed me
and soaked my face with gentle tears -
merciful was the ancient big Lord

I kissed his wrinkled, ancient hand,
and with a racking wail I thought -
"What is your name, my kind old Lord
to whom I said so many prayers?"
But for his name in vain I sought.

"I have returned to you in death
from life where I was damned to hell.
Must I recall a childhood prayer?"
He looked at me with sorrowful eyes
and tolled the bell and tolled the bell.

"If I but knew your lofty name."
He paused. I heard a dirgelike air,
and psalmic heels withdrew uphill.
And weepingly I sit and moan
beneath Mount Sion lost somewhere.

AVE MARIA

AVE MARIA

Bárhol élsz, bárhol jársz,
bárhol félsz és bármi fáj,
csak egy a fontos, hinned kell
s bízni tovább.

Ha nincs már erőd, elhagyott téged
ha már a remény semmivé lett,
akkkor is higyj,
ne add fel, ne add fel végleg!

Jön majd egy új nap,
boldog új kórszak,
minden, mi rossz, eltűnik.
Boldogan élhet minden jó élet,
csak így tovább.

S ha néha ráérsz,
állj meg egy percre,
nézz fel az égre, mondd el mi fáj.
Megtört szíveddel, tiszta lelkeddel
mondj egy imát!

Ave Maria, Áve Mária
legyen gyermeked mindenki e földön,
és a bajban te légy mindig az őrzőnk
Ave Maria!

S ha néha ráérsz,
állj meg egy percre,
nézz fel az égre, mondd el mi fáj.
Megtört szíveddel, tiszta lelkeddel
mondj egy imát!
Ave Maria, Áve Mária
legyen gyermeked mindenki e földön,
és a bajban te légy az őrzőnk
Ave Maria, Ave Maria!

Márai Sándor:Egy szó

Márai Sándor:Egy szó

Néha csak egy szó hiányzik, pontosan egy szó,
az a bizonyos,
melytől elevenebb, értelmesebb,
igazibb lesz a mondat,
a fejezet, talán az egész könyv.
Az a bizonyos szó, amely kimondja az igazat,
de oly lágyan és erősen, oly dallamosan és félelmesen,
oly igazán és süvöltő keménységgel,
ahogy a végzetet kell néven
nevezni.
Csak ez a szó hiányzik, néha, legtöbbször.
Már olyan szépen árad a mondat,
már minden a helyén van,
jelző, ige és főnév, már olyan következetes,
színes az egész!
Csak éppen nincs értelme,
mert hiányzik egy szó, egyetlen - melyik?
Várj,
rögtön kimondom,
itt van a nyelvemen.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Márai Sándor:A WORD


Only a word is missing sometimes,
exactly a word, that certain the, the a
from which one, more reasonable,
the sentence will be more real,
the, the chapter, possibly all of the book
The certain word that declares it, the true one,
but so mildly and after all strongly,
so musically and after all awfully,
so really and with howling toughness,
necessary the destiny on his name
the name
This word is missing only sometimes,
Already like that floods nicely the sentence,
there is everything on his place already,
the attribute, the verb and noun
already so consistent, coloured all!
But nix his sense,
because a word is missing - which?....
Be waiting,
Immediately I declare it,
is here on my language.

Wass Albert:Üzenet haza

Wass Albert

Üzenet haza



Üzenem haza, az otthoni hegyeknek:
A csillagok járása vátlozó.
És törvényei vannak a szeleknek,
Esõnek, hónak, fellegeknek,
És nincs ború örökkévaló.
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
Ha sáska járja is le a vetést,
Ha vakond túrja is a göröngyöt,
A világ fölött örök a rend
És nem vész magja a nemes gabonának,
De híre sem lesz egykor a csalánnak,
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem az erdõnek, ne féljen,
Ha csattog is a baltások hada,,
Mert erõsebb a baltánál a fal
És vérzõ csonkról virradó tavaszon
Újra erdõ sarjad gyõzedelmesen.
És mindig lesznek fák, amikor a rozsda
A gyilkos vasat már rég fölfalta,
S a sújtó kéz is szent jóvátétel
Hasznos anyaggá vált a föld alatt ...
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
Ha egyenlõvé teszik is a földel,
Nemzedékek örségváltásain
Jönnek majd újra boldog építõk,
És kiássák a fundamentumot,
S az erkölcs õsi, hófehér kövére
Emelnek falat, tetõt, templomot!
Jön ezer Kõmûves Kelemen,
Ki nem hamuval és emberi vérrel
Köti meg a békesség falát,
De szentelt vízzel és búzakenyérrel,
És épít régi kövekbõl új hazát!


Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
A fundamentum Istentõl való.
És Istentõl való az akarat,
Mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

És üzenem régi barátaimnak,
Akik megtagadják ma a nevemet,
Hogy fordul egyet újra a kerék
És én akkor újra barátjuk leszek.
S nem lesz bosszú, gyûlölet, harag,
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk...
S leszünk egy cél és egy akarat.
És üzenem mindenkinek,
Testvérnek, rokonnak, idegennek,
Gonosznak, jónak, hûségesnek, alávalónak,
Annak akit a fájás ûz, és annak,
Akihez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok...
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

MARADNAK AZ IGAZAK ÉS A JÓK!
A tiszták és a békességesek,
Erdõk, hegyek, tavak és emberek!
Jól gondolja meg ki mit cselekszik.
Lyukasztják már fenn az égben a rostát,
És a csillagok tengelyét olajozzák
Szorgalmasan az angyalok.
És leszen csillagfordulás megint:
És miként hírdeti a Biblia:
Megméretnek az emberek...
Ki mint vet azonképpen arat.
Mert elfut a víz, csak a kõ marad,
A kõ marad!

Nemes Nagy Ágnes verse

Nemes Nagy Ágnes verse

[MEGÖLELEM AZ ÉVSZAKOT]

Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp:milyen lehetett volna.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Ágnes Nemes Nagy -his poem

[EMBRACE THIS TIME OF THE YEAR]

I embrace this time of the year,
the heat, the sun, so sweet, so clear,
September summer
returned for just the shortest spell
to show us, as a last farewell,
what it would mean if He existed,
and what could have been, had He existed.

József Attila: Óda

József Attila
Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyû szellôje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatûnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom elôrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlôidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövô, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tôlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verôdve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
ôrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihûlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szôve, bontva bogját -
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdôd szép cserjéi saját
dicsôségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élô állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcsô, erôs sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihûl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendô, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. jún.
***************************************

1933

Ode.

1.

I am sitting
here on a glittering wall of rocks.
The mellow wind of the young summer
like the warmth of a good supper
flies around.

I let my heart grow fond of silence.
It is not so difficult,
- the past swarms around -
the head bends down
and down hangs the hand.

I gaze at the mountains' mane
every leaf reflects the glow
of your brow.
The road is empty, empty,
yet I can see
how the wind makes your skirt flutter
under the fragile branches of the tree.
I see a lock of your hair tip foreward
your soft breasts quiver
- as the stream down below is running away
behold, I see again,
how the ripples on round white pebbles
the fairy laughter spouts out on your teeth.


2.

O how I love you
who, made to speak
both, the wily solitude which weaves its plots
in the deepest caverns of the heart
and the universe.
Who part from me, in silence, and run away
like the waterfall from its own rumble
while I, between the peaks of my life,
near to the far,
cry out and reverberate
rebounding against sky and earth
that I love you, you sweet step-mother.


3.

I love you like the child loves his mother,
like silent pits love their depth
I love you like halls love the light
like the soul loves the flame,
like the body loves repose.
I love you like all mortals love living
until they die.

Every single smile, movement, word of yours
I keep like the earth keeps all fallen matter.
Like acids into metal
so my instincts have burnt
your dear and beautiful form into my mind,
and there your being fills up everything.

Moments pass by, rattling
but you are sitting mutely in my ears.
Stars blaze and fall
but you stand still in my eyes.
Like silence in a cave,
your flavour, now cool,
still lingers in my mouth
and your hand upon the waterglass
and the delicate veins upon your hand
glimmer up before me again and again.


4.

O what kind of matter am I
that your glance cuts and shapes me?
What kind of soul and what kind of light
and what kind of amazing phenomenon am I
that in the mist of emptiness
I can walk around
the gentle slopes of your fertile body?

And like the word
entering into an enlightened mind
I can enter into its mysteries...

Your veins like rosebushes
tremble ceaselessly.
They carry the eternal current
that love may blossom in your cheeks
and thy womb may bear a blessed fruit.

Many a small root embroiders through and through
the sensitive soil of your stomach
weaving knots, unwinding the tangle
that the cells of your juices may align
into clusters of swarming lines
and that the good thickets of your bushy lungs
may whisper their own glory.

The eternal matter happily proceeds in you
along the tunnels of your bowels
and the waste gains a rich life
in the hot wells of your ardent kidneys.

Undulating hills rise
star constellations oscillate
lakes move, factories operate
millions of living creatures
insects
seaweed
cruelty and goodness stir
the sun shines, a misty arctic light looms -
unconscious eternity roams about
in your metabolism.


5.

Like clots of blood
these words fall
before you.
Existence stutters
only the law speaks clearly.
But my industrious organs that renew me
day by day
are now preparing for silence.

But until then all cry out.
You,
whom they have selected out of the multitude
of two thousand million people,
you only one,
you soft cradle,
strong grave, living bed
receive me into you!...

(How tall is the sky at dawn!
Armies are dazzling in its ore.
This great radiance hurts my eyes.
I am lost, I believe...
I hear my heart beating
flapping above me.)


6.

(By-Song.)

(The train is taking me, I am going
perhaps I may even find you today.
My burning face may then cool down,
and perhaps you will softly say:

The water is running, take a bath.
Here is a towel for you to dry.
The meat is cooking appease your hunger,
this is your bed, where I lie.)

Translated by Thomas Kabdebo

Petőfi Sándor-Szeptember végén

PETŐFI SÁNDOR
Szeptember végén ( 1847)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember
*********************************************
AT THE END OF SEPTEMBER.

Alexander Petőfi.

The garden flowers still blossom in the vale,
Before our house the poplars still are green;
But soon the mighty winter will prevail;
Snow is already on the mountain seen.
The summer sun’s benign and warming ray
Still moves my youthful heart, now in its spring;
But lo! my hair shows signs of turning gray,
The wintry days there to their colors bring.

This life is short; too early fades the rose;
To sit here on my knee, my darling, come;
Wilt thou who on my breast dost now repose,
Not kneel, perhaps, to-morrow o’er my tomb?
O! tell me, if before thee I should die,
Wilt thou, with broken heart, weep o’er my bier,
Or will some youth efface my memory,
And with his love soon dry the mournful tear?

If thou dost lay aside the widow’s veil,
Pray hang it o’er my tomb. At midnight I
Shall rise, and, coming forth from death’s dark vale
Take it with me to where, forgot, I lie,
And stanch with it my ceaseless flowing tears,
Flowing for thee who hast forgotten me,
And bind my bleeding heart, which ever bears,
Even then and there, the truest love for thee.

Petőfi Sándor-ITT VAN AZ ŐSZ ITT VAN UJRA

ITT VAN AZ ŐSZ ITT VAN UJRA

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-20.

Ivan - Hazafelé

Dalszöveg

Ivan - Hazafelé

REFRÉN 1:
Hazafelé, hosszú az út,
nézem, hogy ébred a város lassan újra fel,
a hajnali csend,
hallom, ahogy életre kel (egy éjszaka után).

Az utcákat járom, talán, most senki se lát.
Magam mögött hagyom én, végre ezt az éjszakát;
s ez így van jól...

Ugyanott látom megint a házak fölött,
ismerős arccal a Nap, álmos szemmel úgy köszönt,
mint mindenkor...

REFRÉN 1

REFRÉN 2:
Hazafelé, hosszú az út,
érzem a szélben a nyárnak minden illatát,
most semmi se bánt.
Tudom, otthon engem is vár rég valaki már...

Egy korai járat mellettem úgy suhan el,
látom az embereket, hogy álmukból riasztja fel
a végállomás…

Lehetnék fáradt, de valahogy mégse vagyok;
nevetve élvezem és áldom ezt a szép napot,
mert minden más…

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

(Ismertetés)



Gárdonyi Géza (1863—1922) az ifjúság egyik legkedveltebb írója. Kedvenc hősei a falu szegényei közül kerülnek ki. Arany Jánossal vallja: a nemzet a köznépből fölemelkedő, tehetséges emberek által formálódik.

Szenvedélyesen érdekli a nemzeti múlt. Stílusa egyszerű, könnyen érthető. Legszívesebben gyerekekről, fiatalokról ír — főleg történelmi regényeiben —, akik a szegény nép soraiból küzdik fel magukat.

A regény terjedelmes epikai mű. Szerteágazó cselekménye, főhőse és sok mellékszereplője van. A múltban történt eseményeket beszéli el. Párbeszédes és elbeszélő részek váltakoznak benne. Formája rendszerint próza.

Gárdonyi Géza három történelmi regényt írt. Történelmi regénynek nevezzük azt a regényt, mely régi korban játszódik, történelmi eseményeket és hősöket idéz fel.

Arany János művei_Rege a csodaszarvasról

Arany János tervezte, hogy pótolja a magyarok hiányzó ősi eposzát. A krónikákból indult ki, s a történetírók munkáit figyelembe véve írta meg a magyarság eredetét. A „világhódító” hun fejedelem, Attila és öccse, Buda történetét Buda halála címmel, Attila fia, Csaba legendáját pedig Csaba királyfi címmel írta meg. Ezek a műeposzok befejezetlenül is igen értékesek.
A Rege a csodaszarvasról című epizód a Buda halálában található.

Szabó Lőrinc (1900-1957)

Ima a gyermekekért (1939)

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
(1-3. vsz.)

Mozart hallgatása közben (1956) 'Csak a derű óráit számolom', mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölcs betűket vésetett a buta kőbe... (1-7. sor) ... gyógyíts meg, Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak, Varázsfuvola, varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek... (53-57. sor) Nyár (1954) Nyár. Kert. Csönd. Dél. Ég. Föld. Fák. Szél. Méh döng. Gyík vár. Pók ring. Légy száll. Jó itt. Nincs más, csak a kis ház. Kint csönd és fény. Bent te meg én. Szeretlek (1928)

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
(2. vsz.)

Szegénynek lenni s fiatalnak (1925)

mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.
(4-5. sor)

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

A szomj (1942-46)

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
(1-2. sor)

- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
(21-22. sor)

Mesterségemhez (1946-57)

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,
(1. vsz.)

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn - mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.
(6-7. vsz.)

Félelem (1946-57)

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren,
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.
(1. és 6. vsz.)

Fák (1957-67)

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
(1-7. sor.)

MÓRA FERENC__A HEGEDŰ

A HEGEDŰ

Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.

Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.

Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kinosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.
Sohse hallottam,
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...
Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom.

(1923)

Móricz Zsigmond (1879-1942)

Móricz Zsigmond (1879-1942)

Hét krajcár (1908)

Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Tragédia (1909)

Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi.

Sárarany (1910)

Mi az élet?
Sár.
És az ember benne?
Arany a sárban.
Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?
- Ki?
Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.
(21. fejezet)

Az Isten háta mögött (1911)

- No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom... azazhogy... Kár azért a fiatalemberért - s búcsúzóra megemelte a kalapját. - Biz' isten a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovary úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!...
(13. fejezet)

Szegény emberek (1916)

... de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni...

Légy jó mindhalálig (1921)

... mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki, s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.
(2. fejezet)

Erdély - Tündérkert (1922)

- Mindennek megjön a maga ideje... Alázattal kérem az országot, higgyjétek meg, mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk. Mire roppant s egetverő vivát támadott, s a rendek boldogan és lelkesen csodáltak az új vezérre.
(IV. 7.)

Úri muri (1928)

Mire való ez az egész élet, ha nem arra, hogy az ember jól érezze magát...
(3.fejezet)

Ha egy idegen idejön, az azt hiszi, itt meg lehet fulladni a portól és a piszoktól. Aki pedig itt született s itt lakik, annak ez a világ legjobb s leggyönyörűségesebb paradicsomkertje.
(4. fejezet)

Azt mondja a magyar, hogy a könyv ellen védekezzék: nem engedhetem meg magamnak, mert húst kell venni, meg bort meg csizmát, meg nincs pénzem... Hát hogy: annak a szegény agyvelőnek nincsen szüksége táplálékra?... Csak a hasnak?... meg a tyúkszemes bütykös lábnak? Ennek kell a védelem, de a léleknek nem kell?... Hogy? miként akar a magyarság szélesebb látókörre szert tenni? úgy, hogy a patikában diskurál? egymással?... csak a könyvek útján lehet... Mert a könyv eljön Londonból s Párizsból és Jasznaja Poljanáról és a világ minden tájáról, s elhozza a kiválasztottak kiválogatott gondolatait, ez is diskurálás, de a nagy lelkekkel... Mért nem akartok hát könyvet venni?
(6. fejezet)

Minden nő feleség és hetéra egy személyben. Minden csak attól függ, milyennek érzi a pozícióját...
(19. fejezet)

Barbárok (1931)

Két pandúr lépett be.
- Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.
- Köszönöm alásson.
A bíró utánanézett, s eltűnődött:
- Barbárok.

Rokonok (1932)

Olyan ez az élet, mint valami dzsungel. Vadak élnek benne, s marcangolják egymást és felfalják, akit lehet.
(15. fejezet)

- Ez így van Magyarországon, kicsi az ország, mindenki rokon. Valószínűnek tartom, hogyha nagyon elkezdenénk firtatni, kettőnk közt is ki lehetne sütni valamiféle rokonságot. - Hogyne, az én nagyanyám és az ön nagyanyja két asszony volt. Itt Magyarországon ez már elég alap a rokonságra, feltéve, hogy a vélemények s az érdekek azonosak. /.../ Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága. Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik, vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul. Az olyan növények, amelyek szeretik ezt a nedvdús talajt, buja virágokat hajtanak, azok, akik nem szeretik, belefúlnak a sárba.
(19. fejezet)

Mert kérem, nem az a rokon, akinek jól megy a dolga, hanem az, akinek rosszul megy. A gazdag rokonnal szemben én vagyok a rokon. Hogy is mondjam, a rokonság az csak lefelé terjed. Az olyan, mint egy háló: az ember belekerül ebbe a hálóba, s annak a köteleit a rokonság húzza. Meg akarják fogni a nagy halat.
(19. fejezet)

Árvácska (1941)
Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá. Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.
Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
(7. zsoltár)

Móra Ferenc (1879-1934)

Móra Ferenc (1879-1934)

A századik könyv

Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép öreges betűivel ez az egy sor: - Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani! Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan.

Aranykoporsó (1932)
Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.
(Titanilla; 39. fejezet)

Az istenek halandók, de a föld, amely termi őket, halhatatlan.
(Bión; 40. fejezet)

Ady Endre (1877-1919)

Ady Endre

Új versek (1906)

Az Új versek előhangja - Góg és Magóg fia vagyok én... (1905)

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégis csak száll új szárnyakon a dal,
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.

Meg akarlak tartani (1904)

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
(6. vsz.)

Héja-nász az avaron (1905)

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
(1. és 4. vsz.)

A Hortobágy poétája (1905)

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
(1-2. vsz.)

A Tisza-parton (1905)

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók,
A Tisza-parton mit keresek?

A lelkek temetője (1905)

Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús, magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.
(3. vsz.)

Vihar a tölgyek közt (1905)

Lombtalan lomb a mi lombunk,
Virágölő a virágunk,
Árnyéktalan az árnyékunk.
(9-11. sor)

A magyar Ugaron (1905)

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

A Gare de l' Esten (1905)

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
(1-2. sor)

Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.
(19-20. sor)

Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
( 35-40. sor)

Paul Verlaine álma (1905)

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
(1. vsz.)

A Szajna partján (1906)

A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.
(1. vsz.)

Sóhajtás a hajnalban (1905)

Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
(14-19. sor)

Vízió a lápon (1903)

Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ.
(1-2. sor)

Vagyok fény-ember ködbe bújva,
Vagyok veszteglő akarat,
vagyok a láplakók csodája,
Ki fényre termett s itt marad,
(15-18. sor)

Harc a Nagyúrral (1905)

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
(1. vsz.)

Új Vizeken járok (1905)

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
(4-5. vsz.)

Vér és arany (1907; 1908-as ész.)

Párisban járt az Ősz (1906)

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

A Halál rokona (1907)

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
(1. vsz.)

Sírni, sírni, sírni (1906)

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.
(9-12. vsz.)

Három őszi könnycsepp (1906)

Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.

Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.

A fekete zongora (1907)

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
(1. vsz.)

Hepehupás, vén Szilágyban (1906)

Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
(1-3. sor)

Fölszállott a páva (1907)

"Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására."

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
(1-5. vsz.)

Bánk Bán -Hazám, Hazám-dalszöveg

Bánk Bán (opera)-Hazám, Hazám-dalszöveg

Mint száműzött, ki vándorol
A sűrű éjen át,
S vad förgetegben nem lelé
Vezérlő csillagát,
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.
Csak egy nagy érzés éltetett
Sok gond és gyász alatt,
Hogy szent hazám és hős nevem
Szeplőtlen megmarad.
Most mind a kettő orvosra vár,
S míg itt töprenkedem,
Hazám borítja szemfödél
S elvész becsületem!

Hazám, hazám, te mindenem!
Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.
Arany mezők, ezüst folyók,
Hős vértől ázottak, könnytől áradók.
Sajgó sebét felejti Bánk,
Zokog, de szolgálja népe szent javát.

Magyar hazám, te mindenem!
Te érted bátran meghalok,
Te Szent Magyar hazám!